Az alábbi rövid kis írással kívánunk minden kedves olvasónknak utólag boldog karácsonyt, és előre, de nem elhamarkodottan boldog, sikerekben gazdag új évet!
A lábon lőtt toldalék
- Ez a Hamster mekora egy patkány, te! Láttad volna, milyen szépen kinyírta azt a névelőt! Hogy könyörgött a szerencsétlen! Esdekelt, meg rimánkodott, de hiába... puff-puff – utánozta Zak viccesen elvékonyított hangon – bizony, nem volt kegyelem! És célozni is tud ám a srác. Nem semmi, ahogy olyan messziről halálpontosan lábon lövi az összes toldalékot. Kérdezem is tőle mindig, hogy miért oda céloz, de nem árulja el. Azt mondja, legyen elég nekem annyi, hogy érti a dolgát... hahh, beképzelt egy pofa, de azt hiszem igaza van...
- Ja, gondolj bele, a ragokat is milyen kegyetlenül levadászta. Puszta kézzel verte őket agyon, mert valamiért nagyon szívósak voltak. Szerinted mi lehetett ennek az oka? – vetette oda kíváncsian Zedyl.
- Te ütődött, te! – nyerített fel Zak, kiköpve összerágott végű kubai szivarját – hát azért mert a ragok ragaszkodnak. Éérted, ra-gasz-kod-nak. Jó, mi? – és hangosan nyerített a saját viccén.
- Aha, értem. De, Zak – kérdezte Zedyl, most már egy árnyalatnyi óvatossággal a hangjában, félve az újabb megszégyenüléstől – mire volt jó ez az egész? Miért kell gyűlölnünk az emberi nyelv építőkockáit? Miért pusztítottuk el az összes toldalékot, névelőt, névutót és ami csak elképzelhető? És miért pont most, karácsony előtt?
- Ó, te világ ostobája, hát téged se az eszedért tartalak, az már biztos – vonta fel szemöldökét bosszúsan Zak. Aztán valamivel megenyhültebb tónusban magyarázni kezdte:
- Tudod, egyszer s mindenkorra elég abból, hogy az emberek nem fogják fel, hogy a szavaknak súlyuk van. A rosszul megválasztott szavak ölnek, a jók építenek! De ez a világ már nem érdemli meg az építést, kiveszett belőle a megértés, az összefogás, a.... mindegy, hagyjuk is.... szóval a lényeg, - és itt egy pillanatnyi hatásszünetet tartott – lényeg az, hogy így karácsony előtt nem marad más az embereknek, mint a pőre, egyszerű tőszavak, abból pedig a tőmondatok egymáshoz vagdosása. Egyszerű makogás, elkorcsosult kommunikáció, amolyan ősember-beszéd – mosolyodott el saját, találónak érzett hasonlatán Zak, majd lelkesen folytatta monológját - .... mert így, karácsony táján, amikor mindenki kötelezően szereti a másikat, ha a szavak elkopnak, elsorvadnak a közhelyek, nyomukban szárbaszökken a gyűűűlöleeet –kezdett önfeledt dudorászásba Zak, amikor egy fejjel alacsonyabb mindenese Zedyl remegő kézzel kocogtatta meg széles vállát.
- Te Zak, Zak....hallod ezt? Hogy lehet.....
- Mi bajod van, te szerencsétlen??? Hagyj már békét nekem! – mordult fel a másik, de azért elkezdett figyelni a kintről beszűrődő hangokra. És nem akart hinni a fülének. Nevetést hallott. Mit nevetést! Boldog, gyöngyöző gyerekkacajt, vidám kamaszvihogást, öblös férfiörömkitörést, önfeledt asszonyi csilingelést.
- De, miért? És hogyan? – képedt el most már Zak is teljesen.
Ebben a pillanatban meghallott még valamit.
„Szeretlek” „Szeretlek” „Szeretlek”
- Zak, ne haragudj, neee! Nem tudtam, hogy ezt a szót még mindig ki lehet mondani! Valami hiba csúszhatott a rendszerbe...különben is, a „lek” az egy albán pénznem, nem igaz? Aúúúú! Na, jó, ezt csak úgy mondtam...Ne bánts, kérlek, ne vágd hozzám azt a magyar nyelvkönyvet! Nagyon nehéz és vastag...neee, ígérem jóváteszem a hibámat, még az alanyi és tárgyas ragozást is kívülről megtanulom – süvöltötte rémülten a pöttöm Zedyl, és gyorsan menekülőre fogta.
Odakint közben nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, és az emberek egyre csak azt mondogatták egymásnak: „szeretlek”, „szeretlek”.
