Az elmúlt napokban bénult düh vett rajtam erőt. Hallgattam, tehát cinkos vagyok. Most írok. Nem gondolom, hogy súlya lesz, de úgy érzem, hogy mindenkit cinkossá kell tennem. Azért, hogy a többség ne tudjon többé hallgatni.

Akárki akármit mond, Magyarországon nincs megoldva a fogyatékos emberek helyzete.

Kedves Olvasó! Amennyiben nem vagy fogyatékos ember vagy a környezetedben nincs ilyen ember, avagy nem a szakmában dolgozol, ne gondold, hogy el tudod képzelni vagy érzékelni tudod az előző kijelentés súlyát és mélységét. Nem tudod, mert valószínű azt gondolod, hogy Európában ma ilyen nincs. Amennyiben eltaláltam ezt, azt kell mondanom, hogy jogos a vélekedésed, de téves.

Sok ember nem akkor eszik, amikor szeretne, nem akkor fekszik le, illetve kel fel amikor szeretne, nem akkor megy ki az utcára és nem azzal találkozik akivel és amikor szeretne. És akkor még nem említettem az ezekkel járó szellemi és lelki torzulásokat. Nagyon nagy problémák és hiányosságok vannak rendszer-szinten. Most éppen ki van emelve egy eset, ami nagyon jó, végre valami történik talán.

Tudnod kell Kedves Olvasó, hogy számos ilyen eset van ma Magyarországon. Akármit mondanak a percemberek, azok jönnek és mennek és közben csak magukra gondolnak. De a valóság az marad. Azon nem változtat semmit a tagadás. Azon csak az átgondolt tenni-akarás változtat.

Szeretnék egy-két gondolatot írni azokról az emberekről, akik ezen a területen dolgoznak a terepen. Túlnyomó részük elhivatott és becsületes ember, aki segíteni akar a másikon. Akiket sokkal jobban meg kéne becsülni. Ők azok, akik gyakorlatilag azt teszik nap mint nap, és azt az értéket teremtik meg, hogy Magyarország egy szociális állam legyen. Teszik ezt annak ellenére, hogy közel ugyanolyan méltatlan körülmények között kell dolgozniuk, mint azoknak akik a kezük alatt élnek.

Már csak egy kérdésem van: meddig fogjuk még ezt tűrni? Ez a kérdés velem szemben is robog…

Kiss Csaba

a Rehab Critical Mass alapítója, az Önállóan lakni, közösségben élni csoport tagja