Rokkantak az olimpián - avagy sportolók, akiknek nem volt elég a paralimpia
2012. július 27. írta: A rokkant is ember

Rokkantak az olimpián - avagy sportolók, akiknek nem volt elég a paralimpia

Ma kezdődik a sok millió (milliárd?) érdeklődő által oly nagyon várt olimpia, így aztán szinte elkerülhetetlen (de nem is akarjuk igazán elkerülni...) , hogy érintse a témát ez a blog is. Mert bizony a rokkantak, fogyatékkal élők világa is sok szálon kapcsolódik az "igazi" olimpiához, nekünk nem csak a "para" meg a "limpia" jutott. (Hogy miként is lett a paraolimpiából paralimpia, arról egyszer akár külön poszt is lehetne,  de ez most mellékes...)

Hanem az  a sok nagyszerű sportember is, aki fizikai hátránya ellenére - vagy azért, mert amikor ő versenyzett még nem volt a sérülteknek külön olimpia, vagy azért, mert a szabályok, illetve a saját küzdőképessége lehetővé tette - elindult az "épek" között. (Ez utóbbi szót szigorúan idézőjelesen tessék érteni...)

Lássuk hát, kikről van szó, a kezdetektől máig: az első "fecske" az amerikai Georg Eyser volt, még 1904-ből. Dacára annak, hogy falábbal versenyzett, egy nap alatt (!) hat érmet (!) nyert. Most lehetne azzal élcelődni, hogy mit tudhattak a többiek, de ami szép, az szép...

Az első paralimpikon, aki olimpián indult, az új-zélandi Nerolli Fairhall (Los Angeles, 1984) volt, íjászként versenyzett. Az ő példája sokaknak bátorítást adott, így például rajthoz állt Atalantában Paola Fantato, szintén íjászként. Sydney-ben a szinte teljesen vak amerikai atléta, Marla Runyan, majd Pekingben ketten is, a fél karral versenyző lengyel asztaliteniszező,  Natalia Partyka, valamint a dél-afrikaiak hosszútávúszója Natalie du Toit, akinek magyar vonatkozása (mert hiszen mint tudjuk, a világon mindennek van! :), szóval magyar kapcsolata, hogy edzője Tőrös Károly volt. Ezzel el is érkeztünk a magyar szereplőkhöz - bizony, nem kell szégyenkeznünk, mert ebben az összehasonlításban egyedülállóan sikeresek a magyar sportolók. Ezt nem (csupán) a nemzeti büszkeség  mondatja velem, hanem a számok, a szikár tények is ezt támasztják alá: a valamilyen fogyatékossággal született, vagy életük későbbi szakaszában megsérült sportolóink az olimpiai játékokon 6 aranyat 4 ezüstöt és két  bronzérmet szereztek - ezzel ebben az összevetésben a világ legeredményesebbjei. A dicsőséglista szereplői: Halassy Olivér, vízilabdázó (2 arany, 1 ezüst), neki az egyik lába volt részben amputált, az egyik kézfejét elvesztő sportlövő Takács Károly (2 arany) és a hallássérült vívó, Rejtő Ildikó (2 arany, 3 ezüst, 2 bronz - mindez öt olimpián!).

Ami az idei olimpiát illeti, ilyen szempontból nincs magyar vonatkozása az eseménynek, de Dél-Afrika és - egy vak íjász (!) jóvoltából Dél-Korea - továbbá a már említett lengyel asztaliteniszező ismét gondoskodik arról, hogy ez a sajátos és érdekes dicsőséglista tovább bővüljön: Oscar Pistorius műlábbal indul hosszas jogi huzavona és nehéz kvalifikáció után Londonban, méghozzá rövidtávon (!), 400 méteren és a 4x100-as váltó tagjaként. Lehet, sőt valószínű, hogy nem érmes reményekkel, de ahogy Coubertin báró mondotta volt, az olimpia az a verseny, ahol a részvétel a fontos.

És még véletlenül sem a részvét...

A bejegyzés trackback címe:

http://arokkantisember.blog.hu/api/trackback/id/tr264660620

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.